A leghátrányosabb helyzetű álláskeresőknek szervezett alapkompetencia –fejlesztés elnevezésű képzés alapvető célja az elemi ismereteknek, készségeknek és szociális kompetenciáknak az elsajátíttatása/begyakoroltatása, melyek elengedhetetlenek a sikeres munkaerő-piaci reintegrációhoz, valamint alapfeltételei a szakképzésbe való bekapcsolódásnak. A képzést elsősorban az olyan tartósan munkanélküliek számára szervezte a Türr István Képző és Kutató Intézet, akik egyáltalán nem, vagy csak részben rendelkeznek az általános iskola elvégzéséhez szükséges alapkompetenciákkal és - készségekkel. Hasonló háttérrel rendelkezett a dányi csoport indulásakor az 1976-os születésű Jakab Elvira is, akivel az eddigi eredményekről beszélgettünk.
Amikor elkezdődött a képzés, még teljesen írástudatlan volt. Milyen érzésekkel ült ismét iskolapadba?
Nem volt könnyű. Aggódtam, de kíváncsi is voltam arra, hogy ilyen rövid idő alatt sikerülhet-e előrébb lépni. A polgármester asszony (Gódor Lajosné – a szerk.) is biztatott, így aztán reménykedtem, hogy jó dolgok várnak… Én másodikos voltam, amikor kivett anyukám az iskolából, tovább nem engedtek a szüleim iskolába járni. Mindig is nagy vágyam volt, hogy megtanuljak olvasni és le tudjam írni jól a nevemet.
Az eltelt rövid idő távlatában milyen eredményekről számolhat be?
Még csak decemberben kezdődött, mégis olyan sokat segített ez a képzés, annyit fejlődtem, hogy ezt nem is reméltem volna! Nagyon jó ez a program! Most ott tartunk, hogy minden betűt felismerek, már szépen olvasok, és a másolással sincsenek gondjaim!
Szívből gratulálok! Annál is inkább, mert a trénere szerint rendkívül szorgalmas és lelkiismeretes tanuló…
Én mindent megteszek azért, hogy megtanuljak írni-olvasni. Nagy dolog az, hogy kap az ember egy számlakivonatot és el tudja olvasni, mi áll benne. Jó érzés, hogy helyesen tudjuk leírni, hogy hol lakunk. Olyan boldogságot ad az, hogy alá tudjuk írni a nevünket! A csoportból nem csak engem érintett ez a probléma, hanem többeket is, de itt mindenki nagyon sokat tesz a fejlődéséért és mi őszintén akarunk! Otthonra mindig kapunk házi feladatot és azt lelkiismeretesen elkészítjük. Másnap azzal kezdjük a napot, hogy ellenőrizzük. Itt tisztességes és dolgozni-akaró emberek vannak!
Mennyire összetartó a csoport?
Nagyon jó csapat ez, mi tényleg összetartozunk! Drukkolunk a másiknak, segítjük egymást, ha kell. Az ember itt kedvet kap a tanuláshoz! Nehéz volt azt megszokni, hogy az iskolapadban máshogy viselkedik az ember, hogy például nincsen hangoskodás, de hamar belejöttünk, hogy itt együtt kell dolgoznunk és ez végül nem volt olyan nehéz, mint az elején gondoltuk. Sokat beszélgetünk és helyzetgyakorlatokat is csinálunk, és a számolásban is ügyesebbek leszünk a végére. Rájöttünk, hogy jó, ha figyelmesen meghallgatjuk a másikat, kölcsönösen elfogadjuk és tiszteletben tartjuk egymást. El sem tudom mondani, hogy mekkora segítség ebben, hogy olyan jó tanítót kaptunk, mint Ágika (Csáki Ágnes – a szerk.). Mindent megtesz, segítőkész, aranyos, tele van tudással, energiával, jóakarattal! Könyvet is kaptam tőle, azt olvasom! Még a polgármester asszony is gyakran bejön hozzánk a képzésre, és az is nagyon jólesett, amikor az év végén bejött, és szaloncukrokat hozott mindenkinek, a legjobbak pedig tisztítószereket kaptak jutalmul!
A csoporton belül milyen a helyzetük a tanulmányaikban előrébb tartóknak?
Akik jobbak már, ők külön feladatokat is kapnak a foglalkozásokon Ágikától, amíg mi külön ténykedünk. Közülük vannak a lemaradtabbaknak személyes segítőik is a csoportból. Én személy szerint nagyon hálás vagyok a társamnak! Sokat jelent az a tanulásban, hogy az ember biztatást kap, hogy úgy fordulhatok oda, ha kell, hogy jó szándékúak és segítenek.
Mit szólt a közvetlen környezete ahhoz, hogy újra iskolapadba ül?
A két nagylányom már befejezte a nyolc általánost, a kisfiammal viszont, aki most második osztályos, elmondhatom, hogy együtt tanulunk. Remélem, hogy valamikor el tudom végezni a nyolc általánost én is és bizonyítványt is szerzek róla. Ha indulna képzés olyan alacsony iskolázottságúaknak, mint én, ahol esélyem lenne a továbbtanulásra, akkor biztosan részt vennék rajta és újra iskolapadba ülnék…
Amikor elkezdődött a képzés, még teljesen írástudatlan volt. Milyen érzésekkel ült ismét iskolapadba?
Nem volt könnyű. Aggódtam, de kíváncsi is voltam arra, hogy ilyen rövid idő alatt sikerülhet-e előrébb lépni. A polgármester asszony (Gódor Lajosné – a szerk.) is biztatott, így aztán reménykedtem, hogy jó dolgok várnak… Én másodikos voltam, amikor kivett anyukám az iskolából, tovább nem engedtek a szüleim iskolába járni. Mindig is nagy vágyam volt, hogy megtanuljak olvasni és le tudjam írni jól a nevemet.
Az eltelt rövid idő távlatában milyen eredményekről számolhat be?
Még csak decemberben kezdődött, mégis olyan sokat segített ez a képzés, annyit fejlődtem, hogy ezt nem is reméltem volna! Nagyon jó ez a program! Most ott tartunk, hogy minden betűt felismerek, már szépen olvasok, és a másolással sincsenek gondjaim!
Szívből gratulálok! Annál is inkább, mert a trénere szerint rendkívül szorgalmas és lelkiismeretes tanuló…
Én mindent megteszek azért, hogy megtanuljak írni-olvasni. Nagy dolog az, hogy kap az ember egy számlakivonatot és el tudja olvasni, mi áll benne. Jó érzés, hogy helyesen tudjuk leírni, hogy hol lakunk. Olyan boldogságot ad az, hogy alá tudjuk írni a nevünket! A csoportból nem csak engem érintett ez a probléma, hanem többeket is, de itt mindenki nagyon sokat tesz a fejlődéséért és mi őszintén akarunk! Otthonra mindig kapunk házi feladatot és azt lelkiismeretesen elkészítjük. Másnap azzal kezdjük a napot, hogy ellenőrizzük. Itt tisztességes és dolgozni-akaró emberek vannak!
Mennyire összetartó a csoport?
Nagyon jó csapat ez, mi tényleg összetartozunk! Drukkolunk a másiknak, segítjük egymást, ha kell. Az ember itt kedvet kap a tanuláshoz! Nehéz volt azt megszokni, hogy az iskolapadban máshogy viselkedik az ember, hogy például nincsen hangoskodás, de hamar belejöttünk, hogy itt együtt kell dolgoznunk és ez végül nem volt olyan nehéz, mint az elején gondoltuk. Sokat beszélgetünk és helyzetgyakorlatokat is csinálunk, és a számolásban is ügyesebbek leszünk a végére. Rájöttünk, hogy jó, ha figyelmesen meghallgatjuk a másikat, kölcsönösen elfogadjuk és tiszteletben tartjuk egymást. El sem tudom mondani, hogy mekkora segítség ebben, hogy olyan jó tanítót kaptunk, mint Ágika (Csáki Ágnes – a szerk.). Mindent megtesz, segítőkész, aranyos, tele van tudással, energiával, jóakarattal! Könyvet is kaptam tőle, azt olvasom! Még a polgármester asszony is gyakran bejön hozzánk a képzésre, és az is nagyon jólesett, amikor az év végén bejött, és szaloncukrokat hozott mindenkinek, a legjobbak pedig tisztítószereket kaptak jutalmul!
A csoporton belül milyen a helyzetük a tanulmányaikban előrébb tartóknak?
Akik jobbak már, ők külön feladatokat is kapnak a foglalkozásokon Ágikától, amíg mi külön ténykedünk. Közülük vannak a lemaradtabbaknak személyes segítőik is a csoportból. Én személy szerint nagyon hálás vagyok a társamnak! Sokat jelent az a tanulásban, hogy az ember biztatást kap, hogy úgy fordulhatok oda, ha kell, hogy jó szándékúak és segítenek.
Mit szólt a közvetlen környezete ahhoz, hogy újra iskolapadba ül?
A két nagylányom már befejezte a nyolc általánost, a kisfiammal viszont, aki most második osztályos, elmondhatom, hogy együtt tanulunk. Remélem, hogy valamikor el tudom végezni a nyolc általánost én is és bizonyítványt is szerzek róla. Ha indulna képzés olyan alacsony iskolázottságúaknak, mint én, ahol esélyem lenne a továbbtanulásra, akkor biztosan részt vennék rajta és újra iskolapadba ülnék…